Andalgó

Induljunk el együtt a budapesti éjben,

Vesszünk el kicsit a színes fényörvényben,

Rajzoljunk magunknak bolondos álmot,

Öleljük magunkhoz az éjszakai várost.

Kóricáljunk ketten a fényáras tereken,

Andalogjunk a már ismerős helyeken,

Gyúrjunk a fényből romantikus álmot,

Árasszuk el fényével az egész világot.

Mászkáljunk egy kicsikét a Margit-szigeten, 

Sétáljunk keresztül a Városligeten,

Szőjünk a szélből szédületes álmot,

Szédítsük meg vele a majdnem alvó várost.

Gyere! Fonódjunk össze a dalban, a fényben,

A körúton táncoló játékos szélben,

Fogjunk a Dunából esztelen álmot,

Zárjuk ki egy kicsit az egész világot.

Válaszút

Ha valaminek vége,
Válaszútra kerülsz.
Hogy jobbra lépsz vagy balra,
Az egyedül tőled függ.

A hátra már a múlté,
Az előre még ködruhás,
Csak jobbra van vagy balra,
Mert kell egy új irány.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Nézed az egyik utat,
Majd nézed a másikat,
Mindegyiktől megkérdezed:
Ki vajon hová lyukad?

De egyikük sem felel.
Se egyik, se másik,
S hallgat a néma táj is,
Mert ez most rajtad múlik.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Tétován nekiindulsz.
Lépsz egyet... kettőt... hármat...
Még mindig nem biztosan,
De úgy érzed, a jó irányba.

Elhagyod az elágazást,
S mint egy varázsütésre
Kinyílik a szemed.
Napfény önti el az ösvényedet.

S már tudod...
Mindegy, hogy mit lépsz, nyersz vele valamit.
A jobb is, a bal is új távlatokat nyit.

Senki nem garantálja, hogy nem vargabetű,
Hogy nem fölös kanyar,
Hogy nem kell majd hátralépned azért,
Hogy a jó ösvényen maradj.

De bármikor visszaléphetsz,
Mert az út már a tiéd.
És ami előtted áll,
Az maga a felfedezés...

Reloaded

Színes, kristályfényű szappanbuborékokban lebegtem.
Nem ismertem olyat, hogy lehetetlen.
Erős voltam.
Kemény.
Legyőzhetetlen...
De a döntő pillanatban szétpattant körülöttem minden.

Egy pillanat volt csupán.
Egyetlen, a végtelenségig nyúló, kegyetlen másodperc.
Csillámló felhővé olvadt a sok buborék
És én zuhantam.
Elképesztő gyorsasággal
Egyenesen a hideg padló felé.

Összetörve feküdtem az ágy mellett,
S hullott rám a ragyogó csillámpor
Egy hatalmas erejű álom szánalmas mementójaként.
Beterített, fullasztóan telepedett rám és a szőnyegre.
És én hagytam.
Úgy éreztem, fölösleges a küzdelem.

Azt hittem vége.
Egy pillanatra feladtam mindent.
Hagytam, hogy elborítson a fájdalom.
Engedtem, hogy az önsajnálat szürke árnyai a szobámba férkőzzenek.
Nem tettem semmit azért, hogy a finom, de annál mérgezőbb por ne temessen el teljesen.
Feküdtem saját elmém szüleményének hamvai között, és nem érdekelt semmi sem.

Aztán mégis felültem.
Felnéztem.
Az ágyamon egy buboékfújó feküdt.
És én újra éreztem magamban az erőt.

Fogtam egy partvist és egy határozott mozdulattal besöpörtem az ágyam alá a csillámport.
Nem hagytam egyetlen icipici szemcsét sem.
Az emlékét is eltüntettem az szétpattant álomnak.
A fájdalomnak.
A végnek.
Az önsajnálatnak.

Majd felkaptam a buborékfújót...
És új álmokat fújtam magamnak.

Főnix

Szárnyszegett angyal.

Szakadt.

Szürke.

Fáradt.

A hátán hatalmas,

szakadt,

szürke

szárnyak.

Meg akart menteni,

újra felépíteni

egy összedőlt világot.

De elbukott.

S most könnyezve szemléli, amit tett,

a kudarcot.

Szárnyából a tollak,

a szakadt,

szürke

tollak,

akár a könnyek,

hullnak.

Csak hullnak.

Rongyos szkeletonjaik a földön hevernek,

elmúlt az angyal,

de tollaiból valami új,

valami más,

valami jobb éled.

Idő

Örvény.

Szédítően kavargó, hányingerkeltő, magába szippantó ördögi spirál.

Ez maga az idő.

Ha nem kavar körülöttem őrülten bömbölő vihart, akkor tengernyi homokszemként eltemet,

de amikor meg akarnám fogni ujjaim közül lágyan, de annál gyorsabban kipereg.

Kapkodom utána, de hiába

teljesen hiába.

Annyi van belőle, és mégis olyan szörnyen kevés.

Egyre többet és többet akarok belőle, de csak kevesebb lesz folyton.

Mígnem teljesen elfogy.

És én ott térdelek a földön. Körülöttem homokvihar és dühöngő orkán.

Az egyik eltemet és megfolyt, a másik könyörtelenül dobál.

És nincs megállás.

Soha sem.

Egyetlen percre sem.

Idő mind több és több dologra kellene.

Egyre erősebb a szél.

Tépi a hajamat.

A ruhámat.

A testemet.

Borzongat.

A homok eltemet.

Belemegy a szemembe. Marja.

Bekúszik a ruhámba. Kaparja, dörzsöli a bőrömet.

És a szél hangjai hirtelen dörgő szavakká lesznek.

Ezt sem csináltad meg! Ezt is elfelejtetted!

Ezer decibellel hangzik a fülemben. Mindenhol hallom.

Sikítok.

Ordítok.

Zokogok.

Könyörgök, hogy hagyja már abba. Megcsinálok bármit, csak legyen végre vége.

Csak legyen egy kis alkalmam a pihenésre.

Csak legyen egy hely, ahol kifújhatom magam.

Egy percnyi csönd, amikor semmi nem vesz körül, csak a nyugalom.

De az idő homokvihara könyörtelen, zsarnoki hatalom.

Csak annyit veszek észre, hogy a homok már nem a bokámig ér,

hanem a térdemig.

A derekamig.

Összeszorítja, fullasztó bilincsbe zárja a mellkasom.

Betölti a szájamat.

Öklendezem.

Fulladozom.

Aztán...

Aztán már nincs semmi.

Elernyedek... Mindent feladok... Legyőztek... Nem küzdök tovább.

Úgyis értelmetlen.

Megfulladok az időhomok sűrű, sötét örvényében.

 

Egy egészen apró különbség

Eldördül egy startpisztoly, és ezzel egy időben nyolc láb löki el magát a talajtól, nyolc mellkas emelkedik meg, hatalmas lélegzetet véve, és nyolc elszánt tekintet mered előre, az egyelőre még kétszáz méterre lévő cél irányába.

A magas, izmos, barna hajú srác nem egészen biztos benne, hogy hol is van, és mit is csinál éppen. Szerencsére minden jel marra utalt, hogy a szervezete pontosan tudja, mit kell tenni. Lábai és kezei ütemesen mozognak. Testében kitör egy vulkán, mely folyamatos adrenalin löketeket lövell szerteszét, elhomályosítva kissé az érzékeit. Nem lát mást, csak az előtte futó hátát, és erőteljesen küzd azért, hogy megelőzze a hát tulajdonosát, és ne lásson mást csak a célegyenest.

Egy pillanatra maga előtt látja saját magát, mint hatéves kisfiú, aki az első (meg kell hagyni, nem túl hosszú) futóversenyének távját teljesíti. Látja maga mellett az apját, és hallja folyamatos biztatásait és látja a célban az édesanyját, aki kitárt karral várja és össze-vissza puszilgatja, és a világ legügyesebb futójának nevezi (habár ő tudja, hogy teljesen utolsó lett).

A másik futó elmarad mögötte, és most már tényleg senki és semmi nincs előtte csak a célvonalat jelző, feszes, széles szalag.

A vér őrületes erővel dobol a fülében, de tompán hallja a pálya melletti lelátón tolongó közönség morajlását. Biztató, ösztönző utasításokat, amelyek ugyanúgy szólhatnak neki is, mint a mögötte futónak, de mégis valamiért arra ösztönzik, hogy ne merészeljen megállni.

Lába más szemében talán könyörtelennek látszó tempóban repíti előre, aztán…

Aztán már nincs tovább. A lendület elfogy. Az adrenalin visszavonul, és ő ott áll a füvön, zihál, és köhög, mert félrenyelte a levegőt. A célszalag pedig a derekára csavarodva jelzi a megkérdőjelezhetetlen igazságot, miszerint ő nyert.

Az anyja ugyanúgy ölelgeti és puszilgatja, mint az után a bizonyos első verseny után (bár most már nem guggol, mert lábujjhegyen is alig éri el nagyra nőtt kisfia arcát), az apja ugyanúgy vállba veregeti (igaz, most már nem emeli fel és pörgeti meg, mert ahhoz egy darura lenne szükség) és ugyanúgy gratulálnak a nagyszülők. A szomszéd lány is ugyanúgy öleli meg, habár most egy puszira is jogosult, mert az elmúlt tizenkét év során legjobb barátnőből A barátnővé avanzsált. Minden egészen ugyanolyan, azzal az igazán elfelejthető különbséggel, hogy ez most egy országos verseny volt.

Csodák

Fáradt, meleg, nyári reggel. Az emberek arcáról sütő búskomorság, életuntság és kedvtelenség szinte tapintható a levegőben. Pedig, ha csak egy kicsi időre is kilépnének saját, borongós gondolataik közül, előttük is feltárulna az a csodálatos, mozgalmas, apró képkockákból álló, bonyolult és megunhatatlan festmény, ami maga Budapest. Felfedezhetnék az aprócska, csillogó köveket a Hungária körút, egyébként borzalmas, komor házának falában, melyektől az egész épület ragyog, mint egy mesebeli tündérpalota. Feltűnhetne nekik az a különösen szép, mosolygó fénysugár, ami még a legrondább, legszürkébb járdát is királyi fénybe vonja.

Mosolyoghatnának az apró, hétköznapi csodákon…

De nem mosolyognak. Olyanok, mint a rideg, sötét sikátorok. Vakok.

Mosoly és könnyek

Mosoly és könnyek...
Furcsa paradoxon.
Könnycseppek a szemben,
De mosoly az arcon.
Fájdalom az egyik,
Boldogság a másik.
Két különb élet közül melyik hazudik?
A mosoly egy álarc. Hamis!
S ki a könnyeknek parancsol, olyan ember nincs.
Mert rejtheted mosoly mögé lelkedet,
De nem tehetsz semmit, ha könny lepi a szemed.

Van, amikor semmi nem úgy alakul

Jócskán benne jártunk az estében. Úgy tizenegy körül lehetett. Épp leültem a laptopom elé, hogy végre papírra, vagyis inkább képernyőre vessem az alaposan megtervezett történetet.

Megteremtettem a tökéletes karaktert. A vékony, sugárzóan szép színésznő az ötvenedik évét már betöltötte, de még mindig le tudott volna tagadni legalább tízet. Forró kalandok vártak rá, a napfényes, gyönyörű Toscanában. Tudtam, hogy hajnali öt körül, csinos, piros estélyiben menne le a hotel bárjába, és izgatottan várná a megbeszélt romantikus pásztorórát, amelyre hirtelen felbukkanó, volt férje hívta. Tudtam, hogy hatalmas vihar törne ki, ami egészen eláztatná a férfi posztókabátját, amely így kellemes, régi emlékeket idézne fel a nőben. És tudtam azt is, hogy az estét a kabát egyik zsebében elrejtőzött, riadt pele tenné teljesen tönkre, mivel színésznőm mélységes utálatot érzett minden kisállat iránt.

Megvolt a történet. Tökéletes. Olyannyira, mint még sosem. Hozzáláttam hát a megvalósításhoz, de alig nyomtam le az első billentyűt, furcsa neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam a székemmel, és a következő percben elállt a lélegzetem. Meg voltam győződve róla, hogy a sokévnyi kutatás a tökéletes sztori után, végül az agyamra ment, és meghibbantam, ugyanis más módon nem lehetett lehetséges, hogy Ő álljon ott mögöttem.

Pedig ott volt. A piros estélyi csodálatosan állt neki. Lassan őszbe vegyülő, szőke haja pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, szeme ugyanolyan kéken ragyogott, és amikor megszólalt, még a hangja is pontosan az az árnyalat volt, amit elképzeltem hozzá.

-          Szép estét! Theodora Whitt vagyok – mutatkozott be, majd egyszerű mozdulattal lehuppant az íróasztalom szélére.

-          Tudom, ki maga, hiszen én teremtettem – szólaltam meg zavartan. – Én találtam ki az egész lényét.

-          Az meglehet. Pontosan tudom, hogy maga az író. Azért jöttem, hogy elmondjam, hiába van az a tény, hogy ön hozott létre, egyáltalán nem ismer engem.

-          Már elnézést, de minden gondolatát, érzelmét és mozdulatát én alkottam. A karrierjét, életének minden apró mozzanatát, minden kapcsolatát. Hogyan lehetséges akkor, hogy nem ismerem? – vetettem ellen.

-          Nem tudom, hogyan lehetséges – felelte. – Azt tudom, hogy egyáltalán nem olyan vagyok, amilyennek megálmodott.

-          De az lehetetlen! Maga nem létezhet az én elképzeléseimen kívül, mert nem létezik rajtam kívül! – kiabáltam egyre hangosabban, mert egyre inkább úgy éreztem, megőrültem. Mégis honnan szedhette, hogy más, mint amit én mondok? – Ha annyira biztos ebben, akkor mesélje el, hogy milyen valójában! – estem neki, a valójában szónál idézőjelet mutogatva az ujjaimmal.

-          Nagyon szívesen. Mindkettőnknek jobb lesz ezáltal – mondta, fészkelődött egy kicsit a jegyzeteim között, majd belekezdett. – Tehát, mint azt tudja, Theodora Whitt vagyok, angol színésznő. Karrieremet már tíz évesen elkezdtem, amikor szerződtetett egy gyermektársulat. Színművészeti szakiskolát végeztem, majd színművészeti egyetemet is, de foglalkoztatott a rendezés, és a dramaturgia is, így elvégeztem azokat a szakokat is.  – Közbe akartam vágni, hogy ez nem is így van, mert soha nem érdekelte más, a színészeten kívül, de mielőtt bármit mondhattam volna leintett és folytatta. – Az egyetem elvégzése után Londonba költöztem, és társulatot kerestem magamnak. Nem jártam sikerrel. Sokáig egyik rendező sem tartott alkalmasnak, így rendezőként, valamint drámaíróként is szerencsét próbáltam. Egy kicsi, majdhogynem jelentéktelen színházban rendeztem, alacsony költségvetésű, ócska darabokat, a legolcsóbb bérlakások egyikében laktam, és gyakran koplaltam is. – Itt megint közbe akartam vágni, hogy Theodora a kezdetektől fogva sikeres színésznő, aki csak hírből ismeri a nélkülözést. Aztán rájöttem, hogy igaza lehet. Hogy tényleg nem szakítottam elég időt arra, hogy pontosabban megtervezzem a karakterét. Hirtelen ráébredtem, hogy ha most megismerem, akkor tényleg tökéletes történetet fogok tudni alkotni. Még akkor is, ha meghibbantam. Egy intéssel jeleztem neki, hogy folytathatja. – Huszonöt éves koromban hatalmas változás történt az életemben. Christian Bell, egy színház tulajdonosa látta az egyik darabom bemutatóját. A nevezetes darab a Miért vannak miértek? Címet viselte, máig az egyik kedvenc rendezésem. Különlegessége abban állt, hogy a nevezetes bemutatón a darab rendezője, szerzője, és főszereplője egy személy volt, vagyis én. Christiant lenyűgözte az alakításom, a rendezés egyszerűsége, és a darab gondolati mélysége.

Megkeresett az előadás után, és megkért, hogy legyek tagja az ő társulatának. Attól a perctől kezdve, hogy aláírtam a szerződést, boldog napok következtek az életemben, sőt boldog évek. Játszottam, írtam és rendeztem, annyit, hogy alig láttam a munkától. Bemutatók, híres emberek, világ körüli turné…

Elért a szerelem is. Christian megkérte a kezem, az esküvőnket és nászutunkat Toscana gyönyörű tájain tartottuk. Nem volt két nálunk boldogabb ember a világon.

Természetesen jöttek a gyerekek is két lányka, és két virgonc kisfiú. Boldog anyuka voltam, de a munkát ekkor sem hagytam abba. Folyamatosan írtam a darabokat kis társulatunknak, ami idő közben világhírre tett szert. Rangos elismeréseket mondhattunk magunkénak, és a világ leghíresebb színpadain játszottunk.

Boldogságomnak semmi nem szabhatott határt. Szerettem a munkámat, a férjemet, a gyerekeimet. Jól éltünk. Minden a lehető legtökéletesebb volt.

De nem sokáig. Betöltöttem a negyvenet, majd a negyvenötöt, ötvenet. Öregedni kezdtem, és bár szép voltam, korántsem vehettem fel a versenyt a fiatal színésznőkkel. Kegyvesztett lettem Christiannál, aki szerzett valami új nőt, akire rábízta a gyerekeket is. Elváltunk. Elszakított az én drágáimtól. És elvette a munkámat, ami a legkisebb baj volt, hiszen az évek során felhalmozott hírnévnek hála, versengtek értem a társulatok.

Az életkedv azonban eltűnt belőlem. Darabjaim sötétek, tragikusak lettek, ami nem baj, hiszen ez is eladható. Nem is ezzel volt bajom. Hanem azzal, hogy úgy éreztem, soha többé nem élek már igazán.

Elhallgatott. Szeme sarkában néhány könnycsepp csillogott. Hihetetlenül megsajnáltam. Segíteni szerettem volna rajta. Hittem abban, hogy tudok neki segíteni, hiszen író vagyok. Mindent elintézhetek egy tollvonással. Vagy pár billentyű lenyomásával.

-          Miben tudok segíteni? Mit tegyek a történettel? - kérdeztem, és megsimítottam a vállát.

-          Maga író – suttogta összetörten. – Bármit meg tud tenni. Kérem, adja vissza nekem az életem. Adja vissza a férjemet és a gyermekeimet!

-          Rendben, ezt elintézhetem. Egyéb kérése van?

-          Ne Toscana legyen a helyszín. Bárhol lehet, csak ne legyen Toscanában!

-          Rendben – bólintottam. Aztán eszembe jutott a pele. – Mondja, szereti a kisállatokat? Mondjuk a pelét?

-          Igen. Jókedvre derítő lények – felelte mosolyogva. – Most viszont sajnos mennem kell. Nem időzhetek itt többet.

-          Köszönöm, hogy eljött… hogy elmondta.

-          Köszönöm, hogy meghallgatott, és segít nekem – mondta. – A viszont látásra! Legyen sikeres élete!

-          Köszönöm. Viszlát. Mindent helyrehozok, ígérem – búcsúztam. A következő pillanatban már nem volt sehol.

Felriadtam. Ugyanott voltam, a szobámban, de semmi nem utalt arra, hogy látogatóm lett volna. A jegyzetek a helyükön voltak, és láthatóan nem ült rajtuk senki. A laptop még mindig bekapcsolva, munkára készen állt az asztalon, a csésze fekete tea, amit odakészítettem, teljesen elhűlt. Kinéztem az ablakon. A hajnal első fényei álmos derengésbe vonták a körutat. Zörögve közlekedett a villamos, fáradt emberek tömege rohant a munkába, és ideges autósok dudáltak a dugóban ragadva.

Álom volt! – futott át a fejemen. És tudtam, hogy igaz. A karakterem meglátogatott álmomban, és elmesélte az élete történetét. Noha tudtam, hogy ostoba álom volt az egész, mégis úgy éreztem, úgy kell megírnom a történetet, ahogy Ő akarja. Töröltem minden elképzelést, a klaviatúra fölé hajoltam és elkezdtem írni a történetet, melynek helyszíne véletlenül se Toscana, melyben a pele nem bajt okoz, hanem helyrehoz valamit, melyben egy ötvenes éveiben járó, öregedő színésznő visszakapja az életét.

Nyugalom

vízcseppek csorgása,
levegő zsongása,
kavicsnyekergés,
madárcsicsergés,
gyöngyöző nevetés,
vidám integetés,
gyengéd érintés,
szeretve szeretés.

Néma sikoly

Ülök az ágyon felhúzott térddel
És átjárja lelkem a szörnyű fájdalom.
Ülök. Körülöttem csönd, néma síri csönd. Semmi nem mozog.
De belsőm dübörög őrülten, hangosan
És sikoltok. Egyre csak sikoltok, Bár nem tudom, valódi-e a sikoly
Vagy én hallom csak valahol.
Ülök és próbálok úrrá lenni
A szememet elöntő könnyeken
És összerakni valamelyest
Darabokban lévő lelkemet.
Körülöttem mindenütt néma csend honol
S lelkem széthullott romjaiból
Nem maradt már csak egy néma,
De annál hangosabb, fájdalmas sikoly.

Hagyaték

Néhai jövő, néhai múlt,
néhai idő, néhai kulcs,
néhai öröm, néhai bánat,
néhai álom, néhai vágyak,
néhai ölelés, néhai csók,
néhai most, néhai volt,
néhai mosoly, néhai könnyek,
néhai írók, néhai könyvek,
néhai hangok, néhai szó,
néhai tájak, néhai folyók,
néhai arcok, néhai kezek,
néhai barátok, néhai emberek,
néhai képek, néhai emlék,
néhai hangszer, néhai zenék,,
néhai kincsek, néhai lom,
néhai tárgyak, néhai kolomp,
néhai kotta, néhai ének,
ezt hagyta hátra egy néhai élet.

Szonett a váratlan albérlőhöz

Tudod, átkozott egy hódító vagy.
A facebookomat már fullra elraboltad,
És most befészkelted magad a gondolataimba.
Is. Meg a délutánjaimba, meg a mindennapjaimba.

Mint holmi pozitív parazita, rátapadva,
Ücsörögsz teljes kényelemben, az agyamban.
És nem érdekel az sem, ha kilakoltatlak,
Legyintesz egyet és nem mozdulsz onnan.

És akkor ott vagy délután, meg ott vagy reggel is,
Akkor, amikor sárga pizsamában, mezítláb
Éppen összedobom a reggelim.

És ott vagy este, s lágy álmok ködös fátyolán át
Mosolyogsz, beszélsz, még nevetsz is talán.
Ott vagy. Egyfolytában. És vigyázol rám.

Nincs címe, mert nincs

szakadozik a kapcsolatom magammal       
nem jó a kapcsoló vagy a hálózattal van baj
csúsznak szét az időpontok feladatok
egy kupacban úszkál minden
s most érzem úgy na kész
én feladom gyártódjanak helyettem
valaki másba nagy gondolatok
én lépek innen ezt az egészet másra hagyom
és az sem érdekel hogy ez itt egy
valóságos nyelvtani ártalom
írok mindent kisbetűvel
és csak azért sem központozok
sőt még címet sem adok
mert ezt az egészet most pont leszarom

Emléküveg

Üvegdarabként tárolódnak fejedben az emlékek,
Ha jobban megnézed van vagy ezer féle.
Tiszták és piszkosak, kisebb, nagyobb méret.

Ha külön-külön nézed,
Nem látsz mást csak egy üvegtöredéket,
De, ha figyelmesen újravizsgálod, érted:

A sok-sok apró szilánk kiad egy képet.
Szomorút, vidámat, rosszat vagy szépet.
Nézd csak ezt a képet, s lehet, újraéled

Emlékeid egy részét, mert kis üvegtöretként
Elraktározza őket valahol az elméd.
Csak annyi a dolgod, hogy néha-néha megnézd.

Köszöntő

Sziasztok, üdvözlök mindenkit az Ez meg az-on!

Ezen az oldalon olyan verseket és novellákat olvashattok majd, melyek mind-mind az én agyam szüleményei. Lesz bennük ilyen is, meg olyan is. Boldog, szomorú, sötét, világos, elvont és érthető.

Jó olvasgatást! :)

Ízelítőként egy röpke négysoros:

Firkálgatok, tehát vagyok.
Mert lételemem az írás,
S gond nélkül el tudnék élni papíron és tintán.
(Vagy golyóstollon, de erre sajnos nincsen rímpár.)