Idő

Örvény.

Szédítően kavargó, hányingerkeltő, magába szippantó ördögi spirál.

Ez maga az idő.

Ha nem kavar körülöttem őrülten bömbölő vihart, akkor tengernyi homokszemként eltemet,

de amikor meg akarnám fogni ujjaim közül lágyan, de annál gyorsabban kipereg.

Kapkodom utána, de hiába

teljesen hiába.

Annyi van belőle, és mégis olyan szörnyen kevés.

Egyre többet és többet akarok belőle, de csak kevesebb lesz folyton.

Mígnem teljesen elfogy.

És én ott térdelek a földön. Körülöttem homokvihar és dühöngő orkán.

Az egyik eltemet és megfolyt, a másik könyörtelenül dobál.

És nincs megállás.

Soha sem.

Egyetlen percre sem.

Idő mind több és több dologra kellene.

Egyre erősebb a szél.

Tépi a hajamat.

A ruhámat.

A testemet.

Borzongat.

A homok eltemet.

Belemegy a szemembe. Marja.

Bekúszik a ruhámba. Kaparja, dörzsöli a bőrömet.

És a szél hangjai hirtelen dörgő szavakká lesznek.

Ezt sem csináltad meg! Ezt is elfelejtetted!

Ezer decibellel hangzik a fülemben. Mindenhol hallom.

Sikítok.

Ordítok.

Zokogok.

Könyörgök, hogy hagyja már abba. Megcsinálok bármit, csak legyen végre vége.

Csak legyen egy kis alkalmam a pihenésre.

Csak legyen egy hely, ahol kifújhatom magam.

Egy percnyi csönd, amikor semmi nem vesz körül, csak a nyugalom.

De az idő homokvihara könyörtelen, zsarnoki hatalom.

Csak annyit veszek észre, hogy a homok már nem a bokámig ér,

hanem a térdemig.

A derekamig.

Összeszorítja, fullasztó bilincsbe zárja a mellkasom.

Betölti a szájamat.

Öklendezem.

Fulladozom.

Aztán...

Aztán már nincs semmi.

Elernyedek... Mindent feladok... Legyőztek... Nem küzdök tovább.

Úgyis értelmetlen.

Megfulladok az időhomok sűrű, sötét örvényében.