Andalgó

Induljunk el együtt a budapesti éjben,

Vesszünk el kicsit a színes fényörvényben,

Rajzoljunk magunknak bolondos álmot,

Öleljük magunkhoz az éjszakai várost.

Kóricáljunk ketten a fényáras tereken,

Andalogjunk a már ismerős helyeken,

Gyúrjunk a fényből romantikus álmot,

Árasszuk el fényével az egész világot.

Mászkáljunk egy kicsikét a Margit-szigeten, 

Sétáljunk keresztül a Városligeten,

Szőjünk a szélből szédületes álmot,

Szédítsük meg vele a majdnem alvó várost.

Gyere! Fonódjunk össze a dalban, a fényben,

A körúton táncoló játékos szélben,

Fogjunk a Dunából esztelen álmot,

Zárjuk ki egy kicsit az egész világot.

Válaszút

Ha valaminek vége,
Válaszútra kerülsz.
Hogy jobbra lépsz vagy balra,
Az egyedül tőled függ.

A hátra már a múlté,
Az előre még ködruhás,
Csak jobbra van vagy balra,
Mert kell egy új irány.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Nézed az egyik utat,
Majd nézed a másikat,
Mindegyiktől megkérdezed:
Ki vajon hová lyukad?

De egyikük sem felel.
Se egyik, se másik,
S hallgat a néma táj is,
Mert ez most rajtad múlik.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Tétován nekiindulsz.
Lépsz egyet... kettőt... hármat...
Még mindig nem biztosan,
De úgy érzed, a jó irányba.

Elhagyod az elágazást,
S mint egy varázsütésre
Kinyílik a szemed.
Napfény önti el az ösvényedet.

S már tudod...
Mindegy, hogy mit lépsz, nyersz vele valamit.
A jobb is, a bal is új távlatokat nyit.

Senki nem garantálja, hogy nem vargabetű,
Hogy nem fölös kanyar,
Hogy nem kell majd hátralépned azért,
Hogy a jó ösvényen maradj.

De bármikor visszaléphetsz,
Mert az út már a tiéd.
És ami előtted áll,
Az maga a felfedezés...

Reloaded

Színes, kristályfényű szappanbuborékokban lebegtem.
Nem ismertem olyat, hogy lehetetlen.
Erős voltam.
Kemény.
Legyőzhetetlen...
De a döntő pillanatban szétpattant körülöttem minden.

Egy pillanat volt csupán.
Egyetlen, a végtelenségig nyúló, kegyetlen másodperc.
Csillámló felhővé olvadt a sok buborék
És én zuhantam.
Elképesztő gyorsasággal
Egyenesen a hideg padló felé.

Összetörve feküdtem az ágy mellett,
S hullott rám a ragyogó csillámpor
Egy hatalmas erejű álom szánalmas mementójaként.
Beterített, fullasztóan telepedett rám és a szőnyegre.
És én hagytam.
Úgy éreztem, fölösleges a küzdelem.

Azt hittem vége.
Egy pillanatra feladtam mindent.
Hagytam, hogy elborítson a fájdalom.
Engedtem, hogy az önsajnálat szürke árnyai a szobámba férkőzzenek.
Nem tettem semmit azért, hogy a finom, de annál mérgezőbb por ne temessen el teljesen.
Feküdtem saját elmém szüleményének hamvai között, és nem érdekelt semmi sem.

Aztán mégis felültem.
Felnéztem.
Az ágyamon egy buboékfújó feküdt.
És én újra éreztem magamban az erőt.

Fogtam egy partvist és egy határozott mozdulattal besöpörtem az ágyam alá a csillámport.
Nem hagytam egyetlen icipici szemcsét sem.
Az emlékét is eltüntettem az szétpattant álomnak.
A fájdalomnak.
A végnek.
Az önsajnálatnak.

Majd felkaptam a buborékfújót...
És új álmokat fújtam magamnak.

Főnix

Szárnyszegett angyal.

Szakadt.

Szürke.

Fáradt.

A hátán hatalmas,

szakadt,

szürke

szárnyak.

Meg akart menteni,

újra felépíteni

egy összedőlt világot.

De elbukott.

S most könnyezve szemléli, amit tett,

a kudarcot.

Szárnyából a tollak,

a szakadt,

szürke

tollak,

akár a könnyek,

hullnak.

Csak hullnak.

Rongyos szkeletonjaik a földön hevernek,

elmúlt az angyal,

de tollaiból valami új,

valami más,

valami jobb éled.

Idő

Örvény.

Szédítően kavargó, hányingerkeltő, magába szippantó ördögi spirál.

Ez maga az idő.

Ha nem kavar körülöttem őrülten bömbölő vihart, akkor tengernyi homokszemként eltemet,

de amikor meg akarnám fogni ujjaim közül lágyan, de annál gyorsabban kipereg.

Kapkodom utána, de hiába

teljesen hiába.

Annyi van belőle, és mégis olyan szörnyen kevés.

Egyre többet és többet akarok belőle, de csak kevesebb lesz folyton.

Mígnem teljesen elfogy.

És én ott térdelek a földön. Körülöttem homokvihar és dühöngő orkán.

Az egyik eltemet és megfolyt, a másik könyörtelenül dobál.

És nincs megállás.

Soha sem.

Egyetlen percre sem.

Idő mind több és több dologra kellene.

Egyre erősebb a szél.

Tépi a hajamat.

A ruhámat.

A testemet.

Borzongat.

A homok eltemet.

Belemegy a szemembe. Marja.

Bekúszik a ruhámba. Kaparja, dörzsöli a bőrömet.

És a szél hangjai hirtelen dörgő szavakká lesznek.

Ezt sem csináltad meg! Ezt is elfelejtetted!

Ezer decibellel hangzik a fülemben. Mindenhol hallom.

Sikítok.

Ordítok.

Zokogok.

Könyörgök, hogy hagyja már abba. Megcsinálok bármit, csak legyen végre vége.

Csak legyen egy kis alkalmam a pihenésre.

Csak legyen egy hely, ahol kifújhatom magam.

Egy percnyi csönd, amikor semmi nem vesz körül, csak a nyugalom.

De az idő homokvihara könyörtelen, zsarnoki hatalom.

Csak annyit veszek észre, hogy a homok már nem a bokámig ér,

hanem a térdemig.

A derekamig.

Összeszorítja, fullasztó bilincsbe zárja a mellkasom.

Betölti a szájamat.

Öklendezem.

Fulladozom.

Aztán...

Aztán már nincs semmi.

Elernyedek... Mindent feladok... Legyőztek... Nem küzdök tovább.

Úgyis értelmetlen.

Megfulladok az időhomok sűrű, sötét örvényében.

 

Egy egészen apró különbség

Eldördül egy startpisztoly, és ezzel egy időben nyolc láb löki el magát a talajtól, nyolc mellkas emelkedik meg, hatalmas lélegzetet véve, és nyolc elszánt tekintet mered előre, az egyelőre még kétszáz méterre lévő cél irányába.

A magas, izmos, barna hajú srác nem egészen biztos benne, hogy hol is van, és mit is csinál éppen. Szerencsére minden jel marra utalt, hogy a szervezete pontosan tudja, mit kell tenni. Lábai és kezei ütemesen mozognak. Testében kitör egy vulkán, mely folyamatos adrenalin löketeket lövell szerteszét, elhomályosítva kissé az érzékeit. Nem lát mást, csak az előtte futó hátát, és erőteljesen küzd azért, hogy megelőzze a hát tulajdonosát, és ne lásson mást csak a célegyenest.

Egy pillanatra maga előtt látja saját magát, mint hatéves kisfiú, aki az első (meg kell hagyni, nem túl hosszú) futóversenyének távját teljesíti. Látja maga mellett az apját, és hallja folyamatos biztatásait és látja a célban az édesanyját, aki kitárt karral várja és össze-vissza puszilgatja, és a világ legügyesebb futójának nevezi (habár ő tudja, hogy teljesen utolsó lett).

A másik futó elmarad mögötte, és most már tényleg senki és semmi nincs előtte csak a célvonalat jelző, feszes, széles szalag.

A vér őrületes erővel dobol a fülében, de tompán hallja a pálya melletti lelátón tolongó közönség morajlását. Biztató, ösztönző utasításokat, amelyek ugyanúgy szólhatnak neki is, mint a mögötte futónak, de mégis valamiért arra ösztönzik, hogy ne merészeljen megállni.

Lába más szemében talán könyörtelennek látszó tempóban repíti előre, aztán…

Aztán már nincs tovább. A lendület elfogy. Az adrenalin visszavonul, és ő ott áll a füvön, zihál, és köhög, mert félrenyelte a levegőt. A célszalag pedig a derekára csavarodva jelzi a megkérdőjelezhetetlen igazságot, miszerint ő nyert.

Az anyja ugyanúgy ölelgeti és puszilgatja, mint az után a bizonyos első verseny után (bár most már nem guggol, mert lábujjhegyen is alig éri el nagyra nőtt kisfia arcát), az apja ugyanúgy vállba veregeti (igaz, most már nem emeli fel és pörgeti meg, mert ahhoz egy darura lenne szükség) és ugyanúgy gratulálnak a nagyszülők. A szomszéd lány is ugyanúgy öleli meg, habár most egy puszira is jogosult, mert az elmúlt tizenkét év során legjobb barátnőből A barátnővé avanzsált. Minden egészen ugyanolyan, azzal az igazán elfelejthető különbséggel, hogy ez most egy országos verseny volt.

Csodák

Fáradt, meleg, nyári reggel. Az emberek arcáról sütő búskomorság, életuntság és kedvtelenség szinte tapintható a levegőben. Pedig, ha csak egy kicsi időre is kilépnének saját, borongós gondolataik közül, előttük is feltárulna az a csodálatos, mozgalmas, apró képkockákból álló, bonyolult és megunhatatlan festmény, ami maga Budapest. Felfedezhetnék az aprócska, csillogó köveket a Hungária körút, egyébként borzalmas, komor házának falában, melyektől az egész épület ragyog, mint egy mesebeli tündérpalota. Feltűnhetne nekik az a különösen szép, mosolygó fénysugár, ami még a legrondább, legszürkébb járdát is királyi fénybe vonja.

Mosolyoghatnának az apró, hétköznapi csodákon…

De nem mosolyognak. Olyanok, mint a rideg, sötét sikátorok. Vakok.