Jócskán benne jártunk az estében. Úgy
tizenegy körül lehetett. Épp leültem a laptopom elé, hogy végre papírra, vagyis
inkább képernyőre vessem az alaposan megtervezett történetet.
Megteremtettem a tökéletes karaktert. A vékony,
sugárzóan szép színésznő az ötvenedik évét már betöltötte, de még mindig le
tudott volna tagadni legalább tízet. Forró kalandok vártak rá, a napfényes,
gyönyörű Toscanában. Tudtam, hogy hajnali öt körül, csinos, piros estélyiben
menne le a hotel bárjába, és izgatottan várná a megbeszélt romantikus
pásztorórát, amelyre hirtelen felbukkanó, volt férje hívta. Tudtam, hogy
hatalmas vihar törne ki, ami egészen eláztatná a férfi posztókabátját, amely
így kellemes, régi emlékeket idézne fel a nőben. És tudtam azt is, hogy az
estét a kabát egyik zsebében elrejtőzött, riadt pele tenné teljesen tönkre,
mivel színésznőm mélységes utálatot érzett minden kisállat iránt.
Megvolt a történet. Tökéletes. Olyannyira,
mint még sosem. Hozzáláttam hát a megvalósításhoz, de alig nyomtam le az első
billentyűt, furcsa neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam a székemmel, és
a következő percben elállt a lélegzetem. Meg voltam győződve róla, hogy a
sokévnyi kutatás a tökéletes sztori után, végül az agyamra ment, és meghibbantam,
ugyanis más módon nem lehetett lehetséges, hogy Ő álljon ott mögöttem.
Pedig ott volt. A piros estélyi
csodálatosan állt neki. Lassan őszbe vegyülő, szőke haja pontosan olyan volt,
mint amilyennek elképzeltem, szeme ugyanolyan kéken ragyogott, és amikor
megszólalt, még a hangja is pontosan az az árnyalat volt, amit elképzeltem
hozzá.
-
Szép estét! Theodora Whitt vagyok –
mutatkozott be, majd egyszerű mozdulattal lehuppant az íróasztalom szélére.
-
Tudom, ki maga,
hiszen én teremtettem – szólaltam meg zavartan. – Én találtam ki az egész
lényét.
-
Az meglehet. Pontosan tudom, hogy maga az
író. Azért jöttem, hogy elmondjam, hiába van az a tény, hogy ön hozott létre,
egyáltalán nem ismer engem.
-
Már elnézést, de
minden gondolatát, érzelmét és mozdulatát én alkottam. A karrierjét, életének
minden apró mozzanatát, minden kapcsolatát. Hogyan lehetséges akkor, hogy nem
ismerem? – vetettem ellen.
-
Nem tudom, hogyan lehetséges – felelte.
– Azt tudom, hogy egyáltalán nem olyan
vagyok, amilyennek megálmodott.
-
De az lehetetlen!
Maga nem létezhet az én elképzeléseimen kívül, mert nem létezik rajtam kívül! –
kiabáltam egyre hangosabban, mert egyre inkább úgy éreztem, megőrültem. Mégis honnan szedhette, hogy más, mint amit
én mondok? – Ha annyira biztos ebben, akkor mesélje el, hogy milyen
valójában! – estem neki, a valójában szónál idézőjelet mutogatva az ujjaimmal.
-
Nagyon szívesen. Mindkettőnknek jobb lesz
ezáltal – mondta, fészkelődött egy kicsit a jegyzeteim között, majd
belekezdett. – Tehát, mint azt tudja,
Theodora Whitt vagyok, angol színésznő. Karrieremet már tíz évesen elkezdtem,
amikor szerződtetett egy gyermektársulat. Színművészeti szakiskolát végeztem,
majd színművészeti egyetemet is, de foglalkoztatott a rendezés, és a
dramaturgia is, így elvégeztem azokat a szakokat is. – Közbe akartam vágni, hogy ez nem is így
van, mert soha nem érdekelte más, a színészeten kívül, de mielőtt bármit
mondhattam volna leintett és folytatta. – Az
egyetem elvégzése után Londonba költöztem, és társulatot kerestem magamnak. Nem
jártam sikerrel. Sokáig egyik rendező sem tartott alkalmasnak, így rendezőként,
valamint drámaíróként is szerencsét próbáltam. Egy kicsi, majdhogynem
jelentéktelen színházban rendeztem, alacsony költségvetésű, ócska darabokat, a
legolcsóbb bérlakások egyikében laktam, és gyakran koplaltam is. – Itt megint közbe akartam vágni, hogy
Theodora a kezdetektől fogva sikeres színésznő, aki csak hírből ismeri a
nélkülözést. Aztán rájöttem, hogy igaza lehet. Hogy tényleg nem szakítottam
elég időt arra, hogy pontosabban megtervezzem a karakterét. Hirtelen
ráébredtem, hogy ha most megismerem, akkor tényleg tökéletes történetet fogok
tudni alkotni. Még akkor is, ha meghibbantam. Egy intéssel jeleztem neki, hogy
folytathatja. – Huszonöt éves koromban
hatalmas változás történt az életemben. Christian Bell, egy színház tulajdonosa
látta az egyik darabom bemutatóját. A nevezetes darab a Miért vannak miértek? Címet viselte, máig az egyik kedvenc rendezésem. Különlegessége abban
állt, hogy a nevezetes bemutatón a darab rendezője, szerzője, és főszereplője
egy személy volt, vagyis én. Christiant lenyűgözte az alakításom, a rendezés
egyszerűsége, és a darab gondolati mélysége.
Megkeresett
az előadás után, és megkért, hogy legyek tagja az ő társulatának. Attól a
perctől kezdve, hogy aláírtam a szerződést, boldog napok következtek az
életemben, sőt boldog évek. Játszottam, írtam és rendeztem, annyit, hogy alig
láttam a munkától. Bemutatók, híres emberek, világ körüli turné…
Elért
a szerelem is. Christian megkérte a kezem, az esküvőnket és nászutunkat Toscana
gyönyörű tájain tartottuk. Nem volt két nálunk boldogabb ember a világon.
Természetesen
jöttek a gyerekek is két lányka, és két virgonc kisfiú. Boldog anyuka voltam,
de a munkát ekkor sem hagytam abba. Folyamatosan írtam a darabokat kis
társulatunknak, ami idő közben világhírre tett szert. Rangos elismeréseket
mondhattunk magunkénak, és a világ leghíresebb színpadain játszottunk.
Boldogságomnak
semmi nem szabhatott határt. Szerettem a munkámat, a férjemet, a gyerekeimet.
Jól éltünk. Minden a lehető legtökéletesebb volt.
De
nem sokáig. Betöltöttem a negyvenet, majd a negyvenötöt, ötvenet. Öregedni
kezdtem, és bár szép voltam, korántsem vehettem fel a versenyt a fiatal
színésznőkkel. Kegyvesztett lettem Christiannál, aki szerzett valami új nőt,
akire rábízta a gyerekeket is. Elváltunk. Elszakított az én drágáimtól. És
elvette a munkámat, ami a legkisebb baj volt, hiszen az évek során felhalmozott
hírnévnek hála, versengtek értem a társulatok.
Az
életkedv azonban eltűnt belőlem. Darabjaim sötétek, tragikusak lettek, ami nem
baj, hiszen ez is eladható. Nem is ezzel volt bajom. Hanem azzal, hogy úgy
éreztem, soha többé nem élek már igazán.
Elhallgatott. Szeme sarkában néhány
könnycsepp csillogott. Hihetetlenül megsajnáltam. Segíteni szerettem volna
rajta. Hittem abban, hogy tudok neki segíteni, hiszen író vagyok. Mindent
elintézhetek egy tollvonással. Vagy pár billentyű lenyomásával.
-
Miben tudok
segíteni? Mit tegyek a történettel? - kérdeztem, és megsimítottam a vállát.
-
Maga író – suttogta összetörten. – Bármit meg tud tenni. Kérem, adja vissza
nekem az életem. Adja vissza a férjemet és a gyermekeimet!
-
Rendben, ezt
elintézhetem. Egyéb kérése van?
-
Ne Toscana legyen a helyszín. Bárhol lehet,
csak ne legyen Toscanában!
-
Rendben –
bólintottam. Aztán eszembe jutott a pele. – Mondja, szereti a kisállatokat?
Mondjuk a pelét?
-
Igen. Jókedvre derítő lények – felelte
mosolyogva. – Most viszont sajnos mennem
kell. Nem időzhetek itt többet.
-
Köszönöm, hogy
eljött… hogy elmondta.
-
Köszönöm, hogy meghallgatott, és segít nekem
– mondta. – A viszont látásra! Legyen
sikeres élete!
-
Köszönöm.
Viszlát. Mindent helyrehozok, ígérem – búcsúztam. A következő pillanatban már
nem volt sehol.
Felriadtam. Ugyanott voltam, a szobámban,
de semmi nem utalt arra, hogy látogatóm lett volna. A jegyzetek a helyükön
voltak, és láthatóan nem ült rajtuk senki. A laptop még mindig bekapcsolva,
munkára készen állt az asztalon, a csésze fekete tea, amit odakészítettem,
teljesen elhűlt. Kinéztem az ablakon. A hajnal első fényei álmos derengésbe
vonták a körutat. Zörögve közlekedett a villamos, fáradt emberek tömege rohant
a munkába, és ideges autósok dudáltak a dugóban ragadva.
Álom
volt! – futott át a fejemen. És tudtam, hogy igaz. A karakterem meglátogatott
álmomban, és elmesélte az élete történetét. Noha tudtam, hogy ostoba álom volt
az egész, mégis úgy éreztem, úgy kell megírnom a történetet, ahogy Ő akarja.
Töröltem minden elképzelést, a klaviatúra fölé hajoltam és elkezdtem írni a
történetet, melynek helyszíne véletlenül se Toscana, melyben a pele nem bajt
okoz, hanem helyrehoz valamit, melyben egy ötvenes éveiben járó, öregedő
színésznő visszakapja az életét.
