Örvény.
Szédítően
kavargó, hányingerkeltő, magába szippantó ördögi spirál.
Ez
maga az idő.
Ha
nem kavar körülöttem őrülten bömbölő vihart, akkor tengernyi homokszemként
eltemet,
de
amikor meg akarnám fogni ujjaim közül lágyan, de annál gyorsabban kipereg.
Kapkodom
utána, de hiába
teljesen
hiába.
Annyi
van belőle, és mégis olyan szörnyen kevés.
Egyre
többet és többet akarok belőle, de csak kevesebb lesz folyton.
Mígnem
teljesen elfogy.
És
én ott térdelek a földön. Körülöttem homokvihar és dühöngő orkán.
Az
egyik eltemet és megfolyt, a másik könyörtelenül dobál.
És
nincs megállás.
Soha
sem.
Egyetlen
percre sem.
Idő
mind több és több dologra kellene.
Egyre
erősebb a szél.
Tépi
a hajamat.
A
ruhámat.
A
testemet.
Borzongat.
A
homok eltemet.
Belemegy
a szemembe. Marja.
Bekúszik
a ruhámba. Kaparja, dörzsöli a bőrömet.
És
a szél hangjai hirtelen dörgő szavakká lesznek.
Ezt sem csináltad meg! Ezt is
elfelejtetted!
Ezer
decibellel hangzik a fülemben. Mindenhol hallom.
Sikítok.
Ordítok.
Zokogok.
Könyörgök,
hogy hagyja már abba. Megcsinálok bármit, csak legyen végre vége.
Csak
legyen egy kis alkalmam a pihenésre.
Csak
legyen egy hely, ahol kifújhatom magam.
Egy
percnyi csönd, amikor semmi nem vesz körül, csak a nyugalom.
De
az idő homokvihara könyörtelen, zsarnoki hatalom.
Csak
annyit veszek észre, hogy a homok már nem a bokámig ér,
hanem
a térdemig.
A
derekamig.
Összeszorítja,
fullasztó bilincsbe zárja a mellkasom.
Betölti
a szájamat.
Öklendezem.
Fulladozom.
Aztán...
Aztán
már nincs semmi.
Elernyedek...
Mindent feladok... Legyőztek... Nem küzdök tovább.
Úgyis
értelmetlen.
Megfulladok
az időhomok sűrű, sötét örvényében.
