Válaszút

Ha valaminek vége,
Válaszútra kerülsz.
Hogy jobbra lépsz vagy balra,
Az egyedül tőled függ.

A hátra már a múlté,
Az előre még ködruhás,
Csak jobbra van vagy balra,
Mert kell egy új irány.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Nézed az egyik utat,
Majd nézed a másikat,
Mindegyiktől megkérdezed:
Ki vajon hová lyukad?

De egyikük sem felel.
Se egyik, se másik,
S hallgat a néma táj is,
Mert ez most rajtad múlik.

Mindegy, mit lépsz, úgy érzed, veszítesz valamit,
De középen nem maradhatsz.
Mindenképp új irányt kell választanod magadnak.

Tétován nekiindulsz.
Lépsz egyet... kettőt... hármat...
Még mindig nem biztosan,
De úgy érzed, a jó irányba.

Elhagyod az elágazást,
S mint egy varázsütésre
Kinyílik a szemed.
Napfény önti el az ösvényedet.

S már tudod...
Mindegy, hogy mit lépsz, nyersz vele valamit.
A jobb is, a bal is új távlatokat nyit.

Senki nem garantálja, hogy nem vargabetű,
Hogy nem fölös kanyar,
Hogy nem kell majd hátralépned azért,
Hogy a jó ösvényen maradj.

De bármikor visszaléphetsz,
Mert az út már a tiéd.
És ami előtted áll,
Az maga a felfedezés...

Reloaded

Színes, kristályfényű szappanbuborékokban lebegtem.
Nem ismertem olyat, hogy lehetetlen.
Erős voltam.
Kemény.
Legyőzhetetlen...
De a döntő pillanatban szétpattant körülöttem minden.

Egy pillanat volt csupán.
Egyetlen, a végtelenségig nyúló, kegyetlen másodperc.
Csillámló felhővé olvadt a sok buborék
És én zuhantam.
Elképesztő gyorsasággal
Egyenesen a hideg padló felé.

Összetörve feküdtem az ágy mellett,
S hullott rám a ragyogó csillámpor
Egy hatalmas erejű álom szánalmas mementójaként.
Beterített, fullasztóan telepedett rám és a szőnyegre.
És én hagytam.
Úgy éreztem, fölösleges a küzdelem.

Azt hittem vége.
Egy pillanatra feladtam mindent.
Hagytam, hogy elborítson a fájdalom.
Engedtem, hogy az önsajnálat szürke árnyai a szobámba férkőzzenek.
Nem tettem semmit azért, hogy a finom, de annál mérgezőbb por ne temessen el teljesen.
Feküdtem saját elmém szüleményének hamvai között, és nem érdekelt semmi sem.

Aztán mégis felültem.
Felnéztem.
Az ágyamon egy buboékfújó feküdt.
És én újra éreztem magamban az erőt.

Fogtam egy partvist és egy határozott mozdulattal besöpörtem az ágyam alá a csillámport.
Nem hagytam egyetlen icipici szemcsét sem.
Az emlékét is eltüntettem az szétpattant álomnak.
A fájdalomnak.
A végnek.
Az önsajnálatnak.

Majd felkaptam a buborékfújót...
És új álmokat fújtam magamnak.

Főnix

Szárnyszegett angyal.

Szakadt.

Szürke.

Fáradt.

A hátán hatalmas,

szakadt,

szürke

szárnyak.

Meg akart menteni,

újra felépíteni

egy összedőlt világot.

De elbukott.

S most könnyezve szemléli, amit tett,

a kudarcot.

Szárnyából a tollak,

a szakadt,

szürke

tollak,

akár a könnyek,

hullnak.

Csak hullnak.

Rongyos szkeletonjaik a földön hevernek,

elmúlt az angyal,

de tollaiból valami új,

valami más,

valami jobb éled.

Idő

Örvény.

Szédítően kavargó, hányingerkeltő, magába szippantó ördögi spirál.

Ez maga az idő.

Ha nem kavar körülöttem őrülten bömbölő vihart, akkor tengernyi homokszemként eltemet,

de amikor meg akarnám fogni ujjaim közül lágyan, de annál gyorsabban kipereg.

Kapkodom utána, de hiába

teljesen hiába.

Annyi van belőle, és mégis olyan szörnyen kevés.

Egyre többet és többet akarok belőle, de csak kevesebb lesz folyton.

Mígnem teljesen elfogy.

És én ott térdelek a földön. Körülöttem homokvihar és dühöngő orkán.

Az egyik eltemet és megfolyt, a másik könyörtelenül dobál.

És nincs megállás.

Soha sem.

Egyetlen percre sem.

Idő mind több és több dologra kellene.

Egyre erősebb a szél.

Tépi a hajamat.

A ruhámat.

A testemet.

Borzongat.

A homok eltemet.

Belemegy a szemembe. Marja.

Bekúszik a ruhámba. Kaparja, dörzsöli a bőrömet.

És a szél hangjai hirtelen dörgő szavakká lesznek.

Ezt sem csináltad meg! Ezt is elfelejtetted!

Ezer decibellel hangzik a fülemben. Mindenhol hallom.

Sikítok.

Ordítok.

Zokogok.

Könyörgök, hogy hagyja már abba. Megcsinálok bármit, csak legyen végre vége.

Csak legyen egy kis alkalmam a pihenésre.

Csak legyen egy hely, ahol kifújhatom magam.

Egy percnyi csönd, amikor semmi nem vesz körül, csak a nyugalom.

De az idő homokvihara könyörtelen, zsarnoki hatalom.

Csak annyit veszek észre, hogy a homok már nem a bokámig ér,

hanem a térdemig.

A derekamig.

Összeszorítja, fullasztó bilincsbe zárja a mellkasom.

Betölti a szájamat.

Öklendezem.

Fulladozom.

Aztán...

Aztán már nincs semmi.

Elernyedek... Mindent feladok... Legyőztek... Nem küzdök tovább.

Úgyis értelmetlen.

Megfulladok az időhomok sűrű, sötét örvényében.