Reloaded

Színes, kristályfényű szappanbuborékokban lebegtem.
Nem ismertem olyat, hogy lehetetlen.
Erős voltam.
Kemény.
Legyőzhetetlen...
De a döntő pillanatban szétpattant körülöttem minden.

Egy pillanat volt csupán.
Egyetlen, a végtelenségig nyúló, kegyetlen másodperc.
Csillámló felhővé olvadt a sok buborék
És én zuhantam.
Elképesztő gyorsasággal
Egyenesen a hideg padló felé.

Összetörve feküdtem az ágy mellett,
S hullott rám a ragyogó csillámpor
Egy hatalmas erejű álom szánalmas mementójaként.
Beterített, fullasztóan telepedett rám és a szőnyegre.
És én hagytam.
Úgy éreztem, fölösleges a küzdelem.

Azt hittem vége.
Egy pillanatra feladtam mindent.
Hagytam, hogy elborítson a fájdalom.
Engedtem, hogy az önsajnálat szürke árnyai a szobámba férkőzzenek.
Nem tettem semmit azért, hogy a finom, de annál mérgezőbb por ne temessen el teljesen.
Feküdtem saját elmém szüleményének hamvai között, és nem érdekelt semmi sem.

Aztán mégis felültem.
Felnéztem.
Az ágyamon egy buboékfújó feküdt.
És én újra éreztem magamban az erőt.

Fogtam egy partvist és egy határozott mozdulattal besöpörtem az ágyam alá a csillámport.
Nem hagytam egyetlen icipici szemcsét sem.
Az emlékét is eltüntettem az szétpattant álomnak.
A fájdalomnak.
A végnek.
Az önsajnálatnak.

Majd felkaptam a buborékfújót...
És új álmokat fújtam magamnak.